|
|
Sokáig fenn voltam… Annak a napnak a végén minden megtörtént... Megöltem a legjobb barátom, és először öleltem át életem szerelmét." Az a nap ugyanúgy kezdődött, mint a többi, mégis sok minden változott. A világ, a társaim, és én is… Az a nap egy új kezdet. Vagy inkább a vég kezdete. Persze ismét nem mentem be órára, és az egyik tűzlépcső mellett merengtem magamon, Rei-n, és sok más dolgon. Takagi persze rámtalált. Ismét meghallgattam a szentbeszédét és a szidalmait, de nem érdekelt. Tudom, hogy igaza van, de hidegen hagy… Kicsivel később egy fura alak jelent meg az iskola kapujában. Nem beszélt, csak nyögdécselt és be akart jutni. Pár tanár ment a kapuhoz, hogy megtudják, mit akar, de a fazon csak nem tágított. Az egyik tanárunk bedühödve a kapuhoz húzta, mire a fazon egyszerűen MEGHARAPTA! Szörnyen vérzett, de még jobban fájhatott. Hirtelen csend lett. A tanár pedig egyetlen harapástól mintha kifordult volna önmagából. Igen. Az a valami megfertőzte. Aztán ő is a mellette állókat, és ez a kór, vagy minek nevezzem, futótűzszerűen söpört végig az iskolán. Csak páran maradtunk, akik sikeresen megmenekültek, köztük Rei, életem szerelme is. Ő a legjobb barátommal, Hisashi-val járt. Igen, csak járt. Én öltem meg. Megharapták. Életem első gyilkossága, de már nem számít. Kis csapatunk lassan bővült Hirano Kouta-val, a fegyvermániással, Busujima Saeko-val, a kitűnő kardforgatóval, Takagi Saya-val, a zsenivel, és egyben gyerekkori barátommal, Marikawa Shizuka-val, a dögös iskolaorvossal, Miyamoto Rei-el, szerelmemmel, és persze Komuro Takashi-val, jómagammal. Most hatan próbálunk életben maradni. Szereztünk egy kisbuszt, amivel képesek voltunk kitörni az iskola falai mögül, annak reményében, hogy a városban segítségre lelünk, de mára már csak abban reménykedhetünk, hogy szüleink, családtagjaink valahol biztonságban bujkálnak az élőholtak elől. Hozzánk csapódott Shidou Kouichi, az egyik tanárunk, aminek Rei nagyon ellene volt. A tanár pár életben maradt diákjával egy csapatban átvette a vezetést. Rei ellenállt, én pedig vele tartottam. Nagyon óvatosnak kell lennünk, mert a város hemzseg az élőholtaktól, akik senkit sem kímélnek. A többiek a buszban maradtak, és találkát beszéltünk meg velük, amire mindenképpen el kell jutnunk. El fogunk jutni. Muszáj lesz. Az életben maradás lett mára a legfőbb cél, amihez még hozzá kell szoknunk. Pár dologra rájöttünk viszont. A fejüket kell célozni, akkor már nem kelnek fel. A hangra reagálnak, és lassúak. Előnyük viszont, hogy annyian vannak, mint a hangyák a bolyban. A cél, hogy megtaláljuk hozzátartozóinkat bármi áron. Nem tudom, sikerülhet-e, de mindent megteszünk az életben maradásért. Hosszú volt ez a nap, de éjjel sem lankadhat figyelmünk. Sehol sem vagyunk biztonságban. Ez lenne az apokalipszis? Ha igen, akkor nem fogom magam könnyen odadobni! Túl fogunk élni együtt!
|
